Petőfi összesen 11 hónapot töltött Erdélyben, de ez a rövid esztendő a költő életének két jelentős eseményét hozta: itt találkozott a szerelemmel, Szendrey Júlia személyében, s itt érte utól a végzete, a tudatosan vállalt mártírhalál a szabadságért.                    

Erdélyben való tartózkodását aránylag kevés vers vagy relikvia őrzi, de ezek mégis fontos szerepet játszanak a költő életében: a nagykárolyi Szarvas fogadóban látta meg először Júliát, Szatmáron a Pap Endre féle házban próbálta megfejteni az erdélyi mentalitást, Erdődön látogatta Júliáját és Koltón töltötte a mézesheteit. Marosvásárhely, Bereck és Temesvár közti háromszögben a szabadságért harcolt, majd Fehéregyházán hősi halált halt.

Erdélyi útja első állomása Szatmár volt, ahol heteket töltött Pap Endre házában. Kerényi Frigyeshez írott úti levelében így ír Szatmárról: „Peleskén innen meglátja az ember a rónán Szatmár-Németi tornyait egy jó órai távolságban. Szatmár derék város a Szamos partján; van egy nagy piaca, nagy kétágú püspöki temploma, nagy vendégfogadója, casinója, készülő színháza, két cukrásza és két költője... Pap Endre és Riskó Ignác...”. A költő leghosszabb ideig 1847 július-augusztusában tartózkodott a városban. Leggyakrabban a levélben említett Pap Endre vendégeként az egykori Eötvös utcában. A házat 1902 ben emléktáblával jelölte meg a Kölcsey Kör, ma a ház helyén fogászati klinika áll.

Pap Endre a szatmári közélet ismert alakja volt, korábban Kölcsey joggyakornokaként, majd a forradalom idején Szatmár megye országgyűlési követeként vált ismertté a neve. Petőfi nem véletlenül szállt meg az ő házában. A házigazda otthona mindig nyitva állt a megye reformértelmiségének legjava előtt. Így a költő hamarosan Szatmár megye közéleti harcainak közzéppontjába került.

Már a megjelenése is nagy feltűnést keltett a városban. A piros hajtókás, pitykés spencert és kámzsás köpenyt viselő, Szatmár utcáin pipázgatva járó Petőfit megnézték a járókelők, s a gyerekek utána szaladtak, gondolván, hogy komédiás. Háziasszonya, a báró Berencei családból származó Kováts Jozefa mérgelődött is eleget vendége viselkedése miatt. Szeleburdi, fékezhetetlen fiatalembernek tartotta, aki semmibe veszi az úri társasági illemszabályokat. Legjobban az dühítette fel, hogy a költő a szobalánnyal, a „Katival parolázik az úri társaság előtt”. A házigazda és a felesége bár sokszor lett volna okuk megharagudni Petőfire, mindenben igyekeztek a kedvében járni. Deák Kálmán feljegyzéseiből tudjuk, hogy vendéglátói tűrték szeszélyeit, gyakran ő állította össze az étlapot, s reggelire is gulyást főzetett, kedvence pedig a túrós csusza volt.

Petőfi nem volt szeleburdi, szilaj fiatalember, akinek Pap Endréné hitte, hanem egy kiforrott egyéniség, aki tudatosan lázadt a korabeli társadalmi konvenciók, megkötöttségek ellen.

A költő valószínű, hogy ebben a házban írta a Csalogányok és pacsirták című versét, benne a jóslattal:

„Már a vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg...”

Szatmáron, ahol 1846 ban és 1847 ben többször megszállt Petőfi közel negyven verset írt, néhány ezek közül: Levél Arany Jánoshoz, Kard és lánc, Falu végén kurta kocsma.

Nagykárolyban nem mindennapi események hatására megírta a Nagykárolyban című verset. A költeményben Kölcsey szellemét idézve kívánja felrázni az „aljasság sarába süllyedt nemzetet”.

„Hát e falak közt hangzának
Nagy szavaid, oh Kölcsey?
Ti emberek, nem féltek: épen
E szent helyet ily nagy mértékben
Megszentségteleníteni?”

A vers 1846. szeptember 7 én született mély haraggal töltve a konzervatívok magatartása ellen. De egy nap múlva szeptember 8 án találkozott valakivel, s attól kezdve egy hónapon át csak szerelmes verset ír. Harminc nap alatt tizenötöt. Az említett nap délutánján 6 és 7 óra között látta meg először őt a fogadóval szembeni kert fái alatt. Úti leveleiben így ír erről a találkozásról:

„Ez időtől számítom életemet, a világ lételét... azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi nem volt; akkor lett a nagy semmiben a világok milliója és szívemben a szerelem... mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté.”

Petőfi Nagykárolyban a fogadó ablakából figyelte a szemközti Térey-ház ablakából kukucskáló Juliskát. Erről ő maga így ír:

„Itt láttam először
Kedves galambomat, –
Itt láttam először
Ez akácfák alatt”

Ezt tartalmazza a Térey kúria helyén épült ház falán található emléktábla is.

A megyegyűlés utáni bálon Riskó Ignác mutatja be Petőfinek Júliát. A fiataloknak az a kevés idő, mit tánc közben együtt töltöttek elég volt arra, „hogy a két szív egymást megértse, és a jövő eshetőségeire szövetkezzék”. A lányhoz írott első verse még Nagykárolyban született és úgy indul, mint sok más szerelmes vers:

„Piros orca, piros ajkak,
Barna fürtök, barna szem,
És ez arcon és e szemben
Mennyi lélek, istenem!”

A verset tovább olvasva egyszer csak megérzünk valamit a későbbi nagy Júlia versek érzelmi áradásából:

„Én szeretlek, és szerelmem,
E végtelen áradat,
Mint a földet az özönvíz
Eltemette a multamat.
Nem tudom, mi voltam eddig,
Ámde azt sem, mi leszek;
Tőled függ, hogy sötét árnyék
Vagy fényes sugár legyek.”

Júlia barátnőjéhez írott leveléből kiderül, hogy ő sem maradt érzéketlen az ifjú iránt, bár tagadhatatlan megismerkedésük Petőfiben hagyott mélyebb nyomokat.

A szerelmes költő szeptember 10-e után vissza tér Szatmárra, s 19 én Pap Endre és Riskó Ignác társaságában már megteszi első erdődi látogatását, aztán két nap múlva Szatmáron újra találkozik Júliával. Miközben a környéken barátaival kirándul, utazásának nincs olyan állomása, ahol ne születnék egy egy vers, amely elárulja, hogy gondolatai mindegyre Erdőd felé szállnak.

Júlia naplójából kiderül, hogy az erdődi magányba zárt lány vágyott a kitörésre, vágyott sodródni egy „lángeszű költő oldalán a szenvedély vad áradatában”, s rettegett a vidéki életformától, az unalomtól. A lány volt annyira művelt, annyira hiú és annyira merészen álmodozó, hogy az első hetek szerelmi ostroma minden bizonnyal benne is fellobbantotta az érzelmeket. A költő egy hónappal az első találkozás után már nemcsak írott versekben, hanem nyílt szóban is vallomást tett. Ez a a gyorsaság akkoriban nem volt szokásban, s hogy szerelmük őszinteségéről meggyőződjenek egy tavaszig tartó „próbaidőben” egyeztek meg. A költőt dolgai Pestre szólították, de Debrecenben utóléri egy váratlan hír, Júlia férjhezmenni készül. Majdnem ő is megházasodik, érdekből.

Ez a fejlemény ébresztette rá Júliát arra, hogy óvatoskodásával mit kockáztat. Amikor Petőfi közzétette Reszket a bokor, mert... című versét, azonnal válaszolt rá: „1000 szer – Júlia”.

A leánykérés sem volt zökkenőmentes, nagy családi jelenetek előzték meg, a dühös apa elutasító szavai, a zokogó anya és Júlia, aki választott apja és a kérő között.

Júlia döntéséről hamarosan tudomást szerzett az egész ország, mert Petőfi már másnapi Úti levelében közhírré tette:

„Dicső, dicső leány!
Kettő között kellett választania: szülei közt és köztem.
Engem választott...”

Az esküvőt szeptember 8 ra tűzték ki, abban reménykedve, „hátha történik valami addig”, s a szerelmeseknek csak „levélileg” volt szabad találkozniuk.

Az esküvő előtti napokban írta Szatmáron az Ősz elején című „merengő költeményét”. A kétségbeesett bizonytalanság érzése még mindig jelen van a versben.

Az 1847. augusztus 5 én megtartott eljegyzése és a szeptember 8 án tartott esküvője között a költő sorra látogatta Szatmár környéki barátait.

Egy évvel első találkozásuk után 1847. szeptember 8 án a kora reggeli órákban tartotta esküvőjét Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. A vőlegény fekete atillában, a menyasszony fehér selyemruhában. Szendrey Ignácz komor gőggel távol maradt, a családból csak az anya és a húg (a későbbi Gyulai Pálné) volt jelen. A boldogító „igent” az erdődi kastély kápolnájának oltára előtt mondták ki.

Az oltár nehéz megpróbáltatások után, kalandos úton került a Szatmárnémeti püspöki palotába, ahol 1991 ben Nmt. és Ft. Reizer Pál püspök restauráltatta és a püspöki magánkápolnában kapott méltó helyet. A püspöki kápolna egyik ékessége, idegenforgalmi nevezetessége az oltár.

Minden évben március 15-én ezen szobor előtt rója le tiszteletét Szatmárnémeti magyarsága a szabadságharc emlékének adózva.